Tisztelt Misszió Tours!

Mint a Boldogasszony Zarándokvonat volt utasa, szeretném megköszönni Önöknek a gazdag programot, a professzionális szervezést, mely még az apró részletekre is kiterjedt, a hozzáértést, a kedvességet, a megvalósított zarándok-program átélt hitelességét.

Mindnyájuknak hálás vagyok. Elsősorban Budai Lászlónak, aki lenyűgöző biztonsággal tartotta kezében a lebonyolítás ezer szálát és irányította egész profi csapatát. És milyen szépen és a minket fogadók öröméhez és lelkesedéséhez méltó módon tudta viszonozni az állomásokon vagy más helyszíneken minket váró erdélyiek ünneplő köszöntését! Ezek az események nagyon felemelőek és érkezőket-fogadókat egybe kovácsolók voltak. Megvolt a méltóságuk.

Egyik megrendítő élményem a gyimesfelsőloki állomásra való begördülésünkkor a fogadásunkra felsorakozott, népviseletes diákok látványa, és ahogy közülük az egyik fiú elszavalta a "Szózat"-ot. Hogy szárnyalt az a fiatal hang! Benne volt az ifjúság elszántsága, lelkesedése és kérlelhetetlensége. Nagyobb hatást tett rám, mintha egy nagy színészünktől hallottam volna. (Nagyon jó ötlet volt a zarándokvonat szervezői részéről, hogy testi-szellemi táplálékot, azaz utasonként 1-1 csokoládét és könyvet vigyünk a diákok számára. Biztosan díjazták a fiatalok.)
És összeszorult a torkom a gyergyószentmiklósi állomáson is, amikor megpillantottam az állomás perronján a vonatunkat váró rengeteg embert. Éjjel 11 óra volt!

A zarándokvonatot kísérő "csapat" is profi volt. Hála az atyák napi ritmusba illeszkedő szép imáinak és ima-vezetéseinek, valamint a karnagy úr által irányított énekléseknek és ének-gyakorlásoknak, vonatunk valóban zarándokvonat volt, melynek jellemzője az együtt imádkozás- és éneklés. Ugyanígy a gyaloglások alkalmával is. A szentmisék pedig minden helyszínen feltöltötték a lelkemet és erősítették a hitemet. És nemcsak a Gondviselésbe vetett hitemet, hanem a szentmisét velem együtt hallgatókkal és az országhatárunkon kívül lakó magyarokkal való összetartozásom hitét is. A gyergyószentmiklósi téren, a pünkösdvasárnapi mise előtt beszédbe elegyedtem a mellettem állókkal. A Délvidékről, Zentáról jöttek. Közös buszt indítottak Erdélybe Kiskúnmajsával, a testvérvárosukkal. Egyikük már nyolcadszor jött Erdélybe, mert amint lelkesen mondta: "Annyira otthon érzem itt magam!". De a zentaiak dícsérték a magyarországi Háló tevékenységét is, mely aktívan és ösztönzően kiterjed a Délvidékre is.

Persze kiválóan helyt állt a zarándokvonatot kísérő "csapat" többi tagja is: a stúdiósok, a vasúti kocsik felelősei/szervezői, a panzióbeli elszállások szervezői, és gondolom, még sokan. Nemcsak értették a dolgukat, hanem barátságosak és természetesek voltak. Közénk tartozóak. (Egyébként panziónk, a Dorka, szép és kényelmes volt, az ételek ízletesek, a kiszolgálás gyors és gondos. Profi.)

Egyszóval lenyűgözött a szervezés, az ellátás és a program-lebonyolítás professzionális mívolta. A "becsületkasszás" büfében mindíg volt ásványvíz/kávé, a WC-ben papír és víz. Az étkezőkocsiban én magam nem jártam (ill. indulás előtt keresztül mentem rajta, szép, tágas volt), de észleltem az élénk oda-vissza, rajtunk átmenő forgalmat. Szóval számomra a vonat nagyon kényelmes volt, és minden igényemet kielégítette a hosszú úton. A tájékoztatásunk mindig naprakész volt, kiválóan működött a stúdiókocsi. Még egy, amit nagyra értékeltem: a szállító buszaink pontosan érkeztek. Szóval várakoznunk sohasem kellett, ami nagyon fontos egy ilyen feszített tempójú, "hosszú-napos" programokkal teli útnál. (Magam az idősebb korosztályhoz tartozom, ezért számítanak ezek a szempontok.) És még egy "apró" figyelmesség a szervezők részéről: a "Székely nép" újság pünkösdi kiadása, Nyírő-száma, melyet kiosztottak nekünk hazafelé a vonaton. Köszönet mindezekért!

Egy dolog nyugtalanítja a lelkemet: a lerobbant állapotú máriaradnai nagy kegytemplom látványa, mely vissza-visszatér az emlékezetemben. A (szemből nézve) jobboldali templomtorony romos sisakjának ablakai előtt elszabadultan lengedező, a torony belső terét az időjárás viszontagságai ellen védeni hivatott textiliák szomorú látványa. A mise végén a plébános úr utalt ugyan a templom renoválásának szükségességére és az ehhez szükséges anyagiakra, de ez nagyon visszafogott volt, és nem könnyítette meg az adakozni vágyók dolgát. Kifelé menet a tömegben keresniük kellett a perselyt azoknak, akik hozzájárulásukat be szerették volna dobni. Úgy vélem, itt is lehetne perselyezni a szentmise alatt, ahogy a kontumáci kápolnánál, de legalább is határozottabban kérni a zarándokok támogató hozzájárulását, és felhívni figyelmüket az ecélból kihelyezett perselyek helyeire. Persze a renováláshoz ennél sokkal több kell. Nem lehetne ehhez valami gyűjtést indítani? A gyimesbükki őrháznál is ki lehetne tenni egy zárt perselyt a fenntartásához való hozzájárulások bedobására.

Levelemet köszönetem megismétlésével szeretném zárni. És most már nemcsak a Boldogasszony Zarándokvonat programjának kiváló megszervezéséért és lebonyolításáért. Hanem azért is, mert ezzel az úttal – és ahogy látom egyéb útjaival is – a Misszió Tours valóban missziót teljesít és missziós tevékenységet fejt ki. Erősíti nemzeti összetartozásunkat: az anyaországbeliekét és a határon túliakét, tájékoztat minket egymásról és kapcsolatokat hoz létre közöttünk. (Egyébként nem gondoltam volna, hogy annyi magyar jár át Erdélybe. Gyimesbükkön vagy 5-6 magyarországi autóbusszal és legalább 10 személyautóval találkoztunk.) És az is erővel töltött fel, hogy a zarándokvonaton sok hasonló gondolkozású emberrel találkoztam, akikkel jókat beszélgettünk, akiktől sok érdekes dolgot megtudtam. S a vacsorák alkalmával ez még folytatódott. Sok értékes hazánkfia van! Sokan vagyunk, akiknek fontos a nemzeti összetartozás! És ebbe nőnek bele a diákok is, ahogy láttuk a Szent Margit Gimnáziumból velünk utazó aranyos és fáradhatatlan fiataloknál is.

Ezért hát terjeszteni fogom a Misszió Tours jó hírét. Remélem, alkalmam nyílik még együtt utazni Önökkel.
Köszönet mindenért!

K.G.